Fukushima - update

3 év és 3 hónap elteltével már világosan látható, milyen végzetes következményei vannak a japánokra a a fukushimai atomkatasztrófának. A rákos megbetegedések száma már most a korábbi sokszorára nőtt és a jövőben csak emelkedni fog. 

 

Ilyen egy rákos pajzsmirigy (forrás)

Bizonyára sokan olvasták a Global Research-ön megjelent tudósítást a fukushimai katasztrófa következményeiről. Tekintettel a dolog jelentőségére összefoglalom a legfontosabbakat. Az atomkatasztrófa egészségügyi következményeire kíváncsi Fukushimai Orvosi Egyetem 375000 fiatalt vizsgált meg a cunami által megrongált erőmű közelében. Ezek 48%-a szenved olyan pajzsmirigy-rendellenességben, amely később rákhoz vezet. Ezen kívül már most több mint 120 rákos gyereket találtak, noha a katasztrófa előtti gyakoriság alapján csak háromra lehetett volna számítani. Azaz a növekedés mintegy 40-szeres. Ezek az adatok a rákos megbetegések pontosan olyan arányú növekedését mutatják, mint az 1986-os csernobili szerencsétlenség után.

Természetesen nem hiányoznak azok a tudósok, akik szerint a katasztrófa és a rákos diagnózisok ugrásszerű növekedése között nincsen semmilyen összefüggés. A Guardian például megszólaltatta a londoni Imperial College molekuláris biológia professzorát, aki szerint csak áltudósok kongatják a vészharangokat. Szerinte a szerencsétlenség legnagyobb hatása pusztán pszichológiai természetű, és egyetlen halálos áldozata sem lesz. Ezek a pszichológiai hatások, azaz a félelem és a depresszió – ez már egy moszkvai tudós véleménye – önmagukban is negatívan befolyásolják az emberek egészségi állapotát. Azaz, ha jól értjük, a vészharangot kongató áltudósok a felelősök azért, hogy elrontották a fukushimai gyerekek hangulatát, és ettől ők pajzsmirigyrákot kaptak?!

Kedves Olvasó, ne hagyja, hogy a bolondját járassák Önnel. Figyeljen arra, mi történik Japánban, mert így legalább tudni fogja, mi vár ránk Európában, ha ne adj isten háború lesz, és néhány félrehulló bomba egy atomerőműre esik.

Harc a dollárért

A politikusok és a média diadalmas kijelentései szerint az amerikai gazdaság szolíd növekedésnek indult és végleg maga mögött hagyta a 2008-ban kitörő válságot, mégpedig a kormányzat és a jegybank határozott közbelépésének és az energiaforradalomnak köszönhetően. A kilábalás annyira biztató – szól a gyakori érvelés – hogy a FED csökkenthette az eufemisztikusan mennyiségi lazításnak nevezett pénznyomtatást (tapering). Ahogy erősödik majd az amerikai gazdaság, úgy csökkentik majd a nyomtatott pénz mennyiségét, és hamarosan senki nem fog emlékezni majd erre a csúnya periódusra, amikor a szabadversenyes kapitalizmus hazáját csak a korlátlan pénznyomtatás óvta meg az összeomlástól.

Aki eddig nem kételkedett ebben a narratívában, az fontolja meg ezt a nemrég napvilágot látott történetet. Miközben a FED ugyebár kevesebb államkötvényt vásárol, és Kína és Japán is megszabadult egy-egy nagy kötvénycsomagtól, az amerikaiak csodálatos módon mégis növelni tudták a külföldi kézben levő államkötvények értékét. Ez úgy sikerülhetett, hogy Belgium 2013 novembere és 2014 januárja között 141 milliárd dollárnyi amerikai államkötvényt vásárolt. Ezt a hatalmas összeget a 480 milliárd dolláros GDP-vel rendelkező Belgium egyedül biztosan nem tudta előteremteni. Hogy honnan jött a pénz, arról megoszlanak a vélemények. A globalresearch-ön megjelent vélemény szerint a pénz a FED-től származott, amely e pénzmosási manőverrel akarja azt a látszatot kelteni, mintha lennének még külföldi vevők az amerikai államkötvényekre. A zerohedge szerint egy titkos alku keretében az Európai Unió segítette ki az amerikaiakat. 

Az USA tehát kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy fenntartsa a szolíd pénzügyek és a gazdasági kilábalás illúzióját. Erre azért van szükség, mert csak ez az illúzió tartja fenn a dollár tartalékvaluta szerepét. Ha pedig ez elvész, akkor az USA nem tudja többet finanszírozni a negatív külkereskedelmi mérlegét. Aki tudni szeretné, milyen ez a helyzet, nézze meg, mi történik Ukrajnában.

Ukrajnával áll kapcsolatban a dollár körüli harc egy másik aspektusa. Miközben az USA mindent megtesz azért, hogy a dollárt megtartsa a világ egyedüli tartalékvalutájának, Oroszország az ukrajnai konfliktus miatt mindent megtesz ez ellen. Az állami olajcég, a Transznyefty két héttel ezelőtt megegyezett Kínával, hogy az elszámolást ezentúl nem dollárban, hanem rubelben végzik majd. Ezzel egyidőben kormányszinten is megállapodás született Oroszország, ill. Kína és Irán között arról, hogy a külkereskedelemben növelik a rubel szerepét. Ez egy súlyos csapás a petrodollár-rendszerre, amely fontos szerepet játszik a dollár értékének megőrzésében. Az oroszok tehát nagyon is tudják, hogyan válaszoljanak az amerikai szankciókra.

Az USA világpolitikai befolyása, gazdasági rendszere, sőt, az átlagos amerikaiak mindennapi élete is egy hosszú távon fenntarthatatlan pénzügyi rendszertől függ. A fák nem nőnek az égig, és ez a rendszer sem fog örökké fennmaradni. Ezt jelzik előre az elmúlt hetek eseményei.

Gyorsítás a szakadék előtt

Tavaly ősszel az Egyesült Államok kormányának az adósságplafon miatt fel kellett függesztenie kifizetéseit egészen addig, amíg a törvényhozásban meg nem születik a kétpárti megegyezés az eladósodás további feltételeiről. A két hétig tartó komédia végén – micsoda meglepetés – megszületett a megállapodás, miszerint ahelyett, hogy csődbe mennének, inkább további kölcsönöket vesznek fel. Csupán néhány hónap elteltével, február végén a világ legsúlyosabban eladósodott országa újra beleütközött volna az adósságplafonba, ha a képviselőház nem hoz egy pragmatikus és bölcs döntést az újabb komédia elkerülésére: 2015 márciusáig a kormány szabadon vehet fel hiteleket, az adósságplafonról pedig ne is beszéljünk addig. Ha már így is, úgy is a szakadékba vezet az út, legalább addig élvezzük a száguldást!

Hamarosan itt a fellendülés!

Ha hihetünk a Portfolio cikkének az Európai Autógyártók Szövetségének (ACEA), az európai autóipar hamarosan elkezdi a kilábalást a válságból, annak köszönhetően, hogy az autóeladások az elmúlt hónapokban „robusztus növekedésnek“ indultak. A mellékelt grafikonon nyíllal jelölik is, ha az olvasó nem venné észre, hol látható ez az erőteljes növekedés. 

A cikket tovább olvasva kiderül, hogy a növekedés a válságtól sújtott Spanyolországnak és Nagy-Britanniának köszönhető. Az Olvasó értetlenül csóválja a fejét: hogyan lendítheti fel Spanyolország az autóipart, noha másról sem érkeznek hírek, mint a munkanélküliség és szegénység terjedéséről? És hogyan állhat az autóipar a fellendülés előtt a jelenlegi szociális, energia- és nyersanyaghelyzetben? 

Természetesen egyikről sincs szó, és ez kitűnik egy másik, ugyanabban a cikkben publikált grafikonból, amely nem az elmúlt három, hanem az elmúlt hat év eladásait mutatja. 

Az, amit robusztus fellendülésnek titulálnak, valójában csak egy nagyon szerény növekedés, amihez hasonlót 2009-ben és 2011-ben is meg lehet figyelni. A trend azonban egyértelműen csökkenést mutat. A 2008 óta az európai autópiac ugyanis mintegy 40 %-kal zsugorodott, és az elmúlt három hónap biztató fejleményei ellenére is fényévekre van attól, hogy elérje a válság előtti szintet. Ezért van, hogy a legtöbb európai autógyár veszteséges. Ebben az összefüggésben még nevetségesebbnek hat az elmúlt fél év fejleményeit robusztus növekedésnek titulálni. Nem néztem ugyan utána, de biztos vagyok benne, hogy 2009-ben és 2011-ben is ugyanilyen bizakodó előrejelzések láttal napvilágot. 

Ezek az optimista előrejelzések a magyar futballedzőket juttatják az ember eszébe, akik még a legsúlyosabb vereségek ellenére is biztató jeleket vélnek felfedezni a csapatuk játékában és töretlenül hisznek a továbbjutásban. Persze a trénerek nyilatkozataihoz hasonlóan ezek az előrejelzések sem azzal igénnyel készülnek, hogy bárkit eligazítsanak a világban, vagy hogy emlékezzenek rá akár csak fél év múlva is. Valóban, az Olvasó csak néhány másodpercet szán erre a cikkre, az X-Faktor győzteséről és a Madonna kutyájának egészségi állapotáról szóló híradások között, és csak egy homályos érzés marad benne – „minden rendben“ –, mire felpumpálja a biciklije gumiját, és útnak indul a munkahelyére, ha van még neki.

Nomád hentesek

Néhány napja jelent meg egy riport a HVG-ben a Magyarországról származó „nomád hentesekről“, akiket munkaerő-kölcsönző vállalkozások közvetítenek német húsfeldolgozó cégeknek. A cikkből kiderül, hogy a hentesek napi 16 órát dolgoznak szinte szünet nélkül. Órabérük mindössze 500 forint, és külföldi munka esetén tömegszállásokon éjszakáznak. Gyakran megesik, hogy még a nyomorúságos bérüket sem fizetik ki nekik, és a munkaeszközeiket is nekik kell megvásárolniuk. A húsipari cégeknek és a munkaközvetítőknek a kezére játszik a hatalmas munkanélküliség és az általános elszegényedés, máskülönben aligha találnának munkásokat még ilyen feltételek mellett is. Ezért nem véletlen, hogy Németországban főként kelet-európaiak dolgoznak ezeknek a cégeknek. A németek nem lusták dolgozni, de nem fogadják el a szektor alacsony béreit (ahogyan nálunk sem dolgozna senki bangladeshi bérekért egy ruhagyárban). 

A HVG cikke csak egy az európai élelmiszeriparban uralkodó gátlástalan kizsákmányolást feltáró cikkek sorában. Nem túlzás azt állítani, hogy ilyen viszonyokat Európában utoljára talán Engels és kortársai láttak. A munkásosztály életszínvonala a 19. század végétől körülbelül az ezredfordulóig folyamatosan emelkedett, mostanra azonban ez a fejlődés megtört: egyre nagyobb a munkanélküliség, akiknek pedig még van munkahelyük, azok egyre alacsonyabb bérért végeznek egyre megerőltetőbb munkát. Az ilyen munka rövid idő alatt elhasználja a munkásokat, hiszen a munkakörülmények és a bérek nem teszik lehetővé munkaerejük újratermelését. A munkások kizsákmányolásának erősödésével egyidőben zajlik, és mint bizonyítani szeretném, azzal szoros összefüggésben áll egy másik folyamat: az iparilag előállított élelmiszerek minőségének romlása. Ez utóbbira jó példa a marhahúsosként árult lasagnében felfedezett lóhús botránya. 

Az intuíció azt sugallja, hogy ezeknek a széles körben elterjedt jelenségeknek az emberi kapzsiságnál és gátlástalanságnál mélyebb okai vannak. De melyek azok? 

Az ezredforduló óta a négy legfontosabb gazdasági tényező, az élelmiszer, az energia, a nyersanyagok és a munkaerő ára folyamatosan növekszik, és nincs kilátás arra, hogy ez a tendencia belátható időn belül megfordulna. Ahogyan Jason Moore amerikai történész felhívja rá a figyelmet, e négy tényező ára ma szorosan összefügg egymással. Az élelmiszerek ára meghatározza a munkaerő árát. Ha ez utóbbi emelkedik, megemelkedik az energia és a nyersanyagok ára is, hiszen ezeknek az előállításához emberi munka szükséges. Ha az energia és a nyersanyagok árát a geológiai korlátok megemelik, akkor megemelkedik az élelmiszerek ára is, hiszen a gépesített mezőgazdaság energia és nyersanyag-igénye hatalmas. Ezáltal emelkedik az élelmiszerek ára, ami megemeli a munkaerő árát és így tovább. 

Ez persze egy elméleti konstrukció, a valóságban azonban az összefüggés a négy termelési tényező között nem mindig ilyen szoros. A négy tényező közül az egyiknek az ára ugyanis jóval nagyobb rugalmasságot mutat, mint a többi. A munkaerő árát ugyanis gazdasági és politikai kényszerek és alkuk vagy éppen a nyílt erőszak segítségével lejjebb lehet szorítani vagy éppen meg lehet emelni. Ma persze főként az előbbire látunk példákat. Ennek azonban van két súlyos következménye. Az első az, hogy az alacsony bérért dolgoztatott munkások kevesebb és rosszabb minőségű élelmiszert tudnak vásárolni, ha pedig már a legalapvetőbb szükségleteiket sem tudják kielégíteni, szinte törvényszerűen lázadások törnek ki (ahogyan az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten az elmúlt években be is következett). A második következmény pedig az, hogy csökken a kereslet a nem élelmiszeripari termékek iránt, és  ez recessziót okoz a többi gazdasági ágazatban. 

Ezeknek az összefüggéseknek a fényében jól megérthetjük az élemiszeripar új jelenségeit. Az élelmiszeripar két oldalról áll nyomás alatt. A szociális válság miatt alacsonyan kell tartaniuk az árakat, miközben az energia és a nyersanyagok árának emelkedése miatt a termelés költségei folyamatosan emelkednek. Erre a helyzetre a nagy élelmiszeripari vállalatok a minőség és a bérek leszorításával válaszolnak. Így kerülnek éhbérért dolgoztatott magyar hentesek Németországba és lóhús a marhahúsos lasagnébe. 

Mindez nem működne az európai politikai elit cinkossága nélkül. Ugyan időről időre megjelennek újságcikkek az élelmiszeriparban uralkodó állapotokról, sőt, néha még egy-egy kisebb botrány is kirobban, de az EU és tagországai szemet hunynak fölöttük, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Ennek valószínűleg nem a korrupció a fő oka, hanem az, hogy a politkusok pontosan tudják: az élelmiszerárak drasztikus emelkedése véget vetne az egyébként is ingatag társadalmi békének Európában. Márpedig a munkavállalók jogainak védelme és a szigorúbb minőségellenőrzés egyaránt az árak emelkedéséhez vezetnének a szupermarketekben. Mivel pedig a lakosság már nem nagyon tudja szorosabbra húzni a nadrágszíjat (a magyar lakosság több mint egyharmada szegénynek számít), ez gyorsan az egyiptomihoz hasonló helyzethez vezetne.

IEA: World Energy Outlook 2013

A Nemzetközi Energia Ügynökség (International Energy Agency) nov. 12-én publikálta éves jelentését a világ energiahelyzetéről. A médiában az IEA jelentéseit általában nagy figyelem és bizalom övezi, annak ellenére is, hogy előrejelzései rendre túlzottan optimistának bizonyultak. Borsos ára (120 euró) miatt nem állt módomban beszerezni a terjedelmes (708 oldalas) jelentést, de a különböző újságokban és blogokon megjelent összefoglalók alapján szeretném néhány érdekes dologra felhívni a figyelmet (A legrészletesebb elemzés Antonio Turiel blogján olvasható spanyolul, ez pedig a német Telepolis összefoglalója). Ezt azért is tartom fontosnak, mert az egyetlen általam ismert magyar nyelvű tudósítás éppen a legfontosabb dolgokat hagyja figyelmen kívül, és Európa szorult helyzetének hangsúlyozásával azt sugallja, mintha Ázsia és Amerika nem ugyanolyan problémákkal nézne szembe.

A WEO szokás szerint három forgatókönyvet vázol fel. Az első arról szól, mi lesz, ha a jelenlegi politika folytatódik, a második azzal számol, hogy a világ államai foganatosítják a klímaváltozás megfékezésére bejelentett intézkedéseket, a harmadik pedig, azzal, hogy ezeknél drasztikusabb intézkedéseket léptetnek életbe a klímaváltozás leküzdésére. Az IEA a második forgatókönyvet tekinti a legvalószínűbbnek, ezért a továbbiak erre a forgatókönyvre vonatkoznak. 

Olajcsúcs 

A legfontosabb újdonság a jelentésben az, hogy Nemzetközi Energia Ügynökség elismeri a jelenleg ismert olajmezők hozamának csökkenését. Az idei WEO alábbi grafikonjából ("A jelenleg kitermelés alatt álló olajmezők hozama további befektetés nélkül") kitűnik, milyen drámainak tartja az Ügynökség a helyzetet. 

Az IEA persze nem szeretné, ha olvasói aggódnának, ezért azt sugallja, ha megtörténik a szükséges befektetés, nem fog hanyatlani a kitermelés. Figyelmet érdemel azonban, hogy a grafikon szerint 2012-ről 2013-ra jelentősen csökkent már a konvencionális olajkitermelés. Úgy látszik, a magán és állami olajtársaságok hatalmas befektetései és rendkívüli erőfeszítései sem elegendőek a konvencionális olajtermelés szinten tartásához. 

Fracking 

A 2013-as WEO szerint a frackinggel végzett amerikai olajtermelés 2025-ben éri majd el a csúcsát, de az USA még így sem tudja majd teljesen ellátni magát olajjal. Az egész világon a fracking-csúcs 2030-ban fog bekövetkezni, amikor is az így kinyert napi 6 milló hordó olaj a konvencionális olajtermelés 9%-át teszi majd ki. Az IEA tehát azt sugallja, a következő néhány évben nem lesz gond, hiszen a modern olajtermelési módszerek ellensúlyozni tudják a konvencionális kitermelés visszaesését. Utána meg majd csak kitalálunk valami. A helyzet valójában ennél sokkal rosszabb: az amerikai nem konvencionális olajtermelés hanyatlása már a következő években várható. A WEO tehát nem mondja nyíltan ki, hogy a globális olajcsúcs akut probléma, de a sorok között olvasva világos, hogy a helyzetet még az Energia Ügynökség is rendkívül súlyosnak találja. 

Export Land-model 

Az IAE-nek is feltűnt, hogy az olajcsúcsukat elérő országokban az olajigény általában tovább nő, amit rövid idő elteltével csak importból lehet kielégíteni. Ez pedig szükségszerűen magasabb olajárakhoz vezet (és gazdasági recesszióhoz, tehetjük hozzá).  

Energetikai hatékonyság 

Hűtlen lenne önmagához az IEA, ha beismerné, hogy az energiafelhasználás szükségszerű csökkenése az előttünk álló évtizedekben szükségszerűen gazdasági visszaeséshez fog vezetni. Hogyan lehetséges ezt elkerülni? A csodaszer az energiafelhasználás hatékonysága, amelynek köszönhetően a GDP növekedése el tud szakadni az energiafelhasználástól. Az IEA-t nem zavarja, hogy ez eddig még sehol sem sikerült, és azt sem részletezi, hogyan lesz ez most lehetséges. Márpedig nagy szükség lenne erre az útmutatásra, mert az csupán a látszat, hogy Európában és Észak-Amerikában a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedekben felülmúlta az energiafelhasználás növekedését. A nyugati vállatatok ugyanis egyszerűen kitelepítették a gyáraikat Kínába, és ezért Európa és az USA helyett itt nő az energiafelhasználás. Mivel pedig más energiahordozó nem áll rendelkezésre, a kínai gyárak túlnyomó részt a rendkívül környezetszennyező szénből előállított elektromos árammal működnek (a légszennyezés tragikus következményeiről ld. ezt a hírt Kína legfiatalabb tüdőrákos betegéről). 

Összegzés 

Nagy előrelépés, hogy az IEA kezd felfigyelni az olajcsúcsra és a nem konvencionális olajtermelési eljárások szűk lehetőségeire. A helyzet súlyosságának teljes fel- ill. elismerése helyett azonban az IEA továbbra is megalapozatlan optimizmussal látja a helyzetet, és túlzott reményeket vet az energafelhasználás hatékonyságának növekedésébe és a nem konvencionális olajtermelésbe. Az Ügynökség talán néhány év múlva ezeket a nézeteket is korrigálni fogja. Attól tartok, akkor már késő lesz.


Add. 2014. jan. 16.: Még egy szó a frackingről. Az FAZ mai cikke tudomásom szerint az első híradás a főáramú médiában, amely nyíltan kimondja, hogy a fracking nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a cégek nem nyereségesek, a fúrásokból kinyert olaj mennyisége pedig nagyon gyorsan csökken (decline rate). Csupa olyan dologról van szó tehát, ami mások már évekkel ezelőtt leírtak. Reggelente sietünk elolvasni a napi sajtót, hogy évek óta napvilágot látott, nem éppen elsődleges frissességű híreket olvassunk. 

Olvasónapló. Dmitry Orlov: The Five Stages of Collapse. Survivors‘ Toolkit. Gabriola Island 2013.

Dmitry Orlov öt évvel ezelőtt publikálta blogján az Összeomlás öt fázisa című esszéjét, azzal a céllal, hogy analitikus eszköztárat kínáljon az összeomlás jobb megértéséhez. Az esszé szerint a társadalmak összeomlásának öt fő színtere, ill. mivel ezek időben gyakran egymást követik, öt fázisa van: (1.) pénzügyi, (2.) kereskedelmi, (3.) politikai, (4.) társadalmi, (5.) kulturális összeomlás. A pénzügyi válság 2008-as kitörése óta a fejlett világ nagy része kétségkívül az első fázisban tart (kisebb része, mint pl. Görögország, már meglehetősen előrehaladt az első három fázis terén). Mivel teljes pénzügyi rendszert a jegybankok és a kormányok erőfeszítései és főként a pénznyomtatás segítségével sikerült mesterségesen életben tartani, később Orlov finomította modelljét: amikor az „unorthodox“ pénzügyi lépések elveszítik hatásukat, az összeomlás első három fázisa egyszerre fog bekövetkezni, nagyobb pusztítást okozva, mintha hagyták volna, hogy a pénzügyi összeomlás bejárja útját. 

Orlov korábban is gyakran hangsúlyozta, hogy modellje nem prófécia, és nem szükségszerű, hogy a pénzügyi összeomlás után egy társadalom végigjárja mind az öt fázist. A Szovjetunió Orlov által testközelből figyelt összeomlását például sikerült megállítani a harmadik fázisnál. Továbbá, akármilyen ijesztően is hangzik, az összeomlás nem feltétlenül jár végzetes következményekkel, hiszen a múltban is gyakran megtörtént már, sőt, vannak olyan társadalmak, amelyek úgyszólván a permanens összeomlás állapotában vannak. Az összeomlás ugyan nem jó dolog, de együtt lehet vele élni. 

Idén Orlov egész könyvet szentelt az összeomlás öt fázisának. Az öt fejezet mindegyike két részre oszlik. Az összeomlás adott fázisának elméleti leírását egy-egy esettanulmány követi. Az eredeti esszéhez képest ezek számítanak igazi újdonságnak a könyvben, ezért a következőkben ezekről írok röviden. 

A pénzügyi összeomlást eddig csak egy ország tapasztalta meg teljes egészében, Izland, mégpedig 2008 szeptemberében (Orlov könyve még a tavaszi ciprusi sajnálatos események előtt született). Más országokkal – köztük Magyarországgal – ellentétben Izland nem mentette meg közpénzen a magánkézen hagyott bankjait, hanem állami felügyelet alá vonta őket, és nem fizette ki a külföldi, főként brit és holland betéteseket. Láss csodát, Izlandnak 2012-re sikerült újjáélesztenie nemcsak a pénzügyi szektort, hanem a gazdaság többi ágát is, amiben az is szerepet játszott, hogy a korábban a bankoknál foglalkoztatott magasan képzett és kreatív emberek más ágazatokban kerestek munkát. Izland tehát sikeresen birkózott meg az összeomlás első fázisával, és útját állta kiterjedésének. A receptet más országok is alkalmazhatnák – gondolhatnánk. Korántsem biztos azonban, hogy amit a világ pénzügyi rendszere elviselt 2008 és 2010 között egy kicsiny ország esetében, azt elviselné most, ha pl. az USA vagy Nagy-Britannia bankjai mennének hirtelen csődbe. 

A pénzügyi összeomlást törvényszerűen követi a kereskedelmi összeomlás, hiszen a mai, kontinenseken átívelő ellátási láncok világában az áruk mozgatása mindig banki tranzakciókat is maga után von. Súlyos likviditási problémák vagy éppen a bankok eltűnése pedig egy időre megbéníthatja a kereskedelmet is. Ilyen helyzetekben Orlov szerint a maffia-szerű szervezetek virágzanak fel. Szerzőnk itt hazai terepen mozog, hiszen a kilencvenes években testközelből figyelhette az orosz maffia széleskörű tevékenységét. A multinacionális vállalatok és a maffiák között az az egyik lényeges különbség, hogy az előbbiekben olyan emberek működnek együtt és kötnek üzleteket, akik soha nem látták és nem is fogják látni egymást, kontinensi távolságra vannak egymástól és tetszőlegesen kicserélhetők, míg a maffiákban az együttműködés a személyes kapcsolaton és bizalmon alapul. A kereskedelmi összeomlás közepette ezért a maffiák képesek arra, hogy nemesfémekkel, olajjal, fegyverrel, sőt, élelmiszerrel kereskedjenek, bankokat és szállodákat üzemeltessenek, vagy éppen az eszközökben nem válogatva a szerződések betartásáról gondoskodjanak, ahogyan például a csecsen maffia is tette annak idején. Mindennek természetesen vannak nem kívánatos mellékhatásai, mint például a nyers testi erő kultuszát ápoló, ráadásul felfegyverzett fiatalamberek csoportos megjelenése az utcán és az erőszak terjedése. De mondta valaki, hogy az összeomlás egy fáklyásmenet? 

A kereskedelmi összeomlás kiteljesedése a politikai rendszer összeomlását is maga után vonja. Gondoljunk bele: mennyi respektet éreznénk a kormányhivatalok iránt, ha nem lehetne kenyeret kapni a Tesco-áruházban? A politikai összeomlás jelei egyébiránt már jelentkeznek Európában is: Skócia és Katalónia függetlenségi törekvései egyértelműen a gazdasági válság miatt erősödtek fel. Ezekre egyelőre nem látszik megoldás, és a helyzet súlyosbodásával más országok régiói is megtalálhatják a bűnbakot a lusta többségben, amely csak elszívja az erőforrásaikat, és akik nélkül ők sokkal jobban boldogulnának. 

Az állami struktúrák nélkül csak a modern nyugati ember nem tudja elképzelni az életet: Néhány évtizeddel ezelőttig még a világnak jó néhány olyan szeglete volt, amely nem álltak egy territoriális állam fennhatósága alatt. A legnagyobb ilyen terület a 20. sz. közepéig Délkelet-Ázsia Zomiának nevezett része volt, kb. Laosztól Tibetig. Mára ugyan nem sok ilyen terület maradt, de pl. a mai Európai Unióban sem mindenhol egyformán erős az állami fennhatóság. A krétai hegyekben például megesik, hogy egy embernek két autója van. Az egyiken van rendszám, ezzel jár a partmenti városokba, a másikon nincsen, azzal a hegyekben közlekedik, természetesen fittyet hányva a közlekedési szabályokra. A legtöbb ilyen terület egyébként nem síkságon, hanem hegyekben található, és innen származik a bonmot: Civilizations don‘t climb mountains. Orlov esettanulmánya ebben a fejezetben az Afganisztán és Pakisztán határán élő pashtukkal foglalkozik. E terület effektív meghódításával megpróbálkoztak már a britek, Pakisztán, a Szovjetunió, és most éppen az USA, ill. a NATO töri bele a bicskáját. A pashtuk politikai szeveződését az ún. gyenge vezetés jellemzi. A törzsfők tekintélye nem feltétlen, és nincs módjuk arra, hogy a közösség ellenére is keresztülvigyék az akaratukat. A pashtuknak nincs a területi államokéhoz hasonló igazságszolgáltatása, hanem ezt a vitás felek közötti megegyezések, ill. ennek hiányában a vérbosszú helyettesítik. 

Hogyan lehet alkalmazkodni a társadalmi összeomláshoz? Ehhez Orlov a cigányok példáját idézi fel, akiknek egy jelentős része a többségi társadalmon kívül él. Sietve jegyzem meg, hogy olyan cigányok, akikről szerzőnk beszél, Magyarországon már biztosan nem élnek nagy számban, mert elsősorban a szocializmus évtizedei alatt javarészt integrálódtak a magyar társadalomba, ill. annak az alsóbb rétegeibe, és ezzel az etnikai határvonal rendkívül elmosódott. Dél- és Kelet-Európában azonban még mindig találni olyan cigányokat, akik nem élnek teljesen letelepült életmódot, és csak alkalmanként lépnek kapcsolatba a többségi társadalom intézményeivel. Jellemző ezekre a cigányokra, három nevük van, azaz kitűnően el tudják rejteni az identitásukat, ill. mindig a megfelelőt választják. Az első nevüket anyjuktól kapják, és egész életükben titokban kell tartanuk. A második név a cigány név, amelyen a társaik szólítják őket, a harmadik, az ún gádzsó név pedig általában egy átlagos név, amelyet a nem cigányokkal való érintkezésben használnak. Mivel ez a név nem bír nagy jelentőséggel viselője számára, tetszőlegesen változtatható. A „civilizált“ ember nézőpontjából tehát a cigányok gyakran követnek el csalást, sőt kisebb bűntényeket is, de mindeközben alapvetően békések, nem hordanak maguknál fegyvert, és konfliktusok esetén könnyen továbbállnak. 

Az összeomlás ötödik fázisa a kulturális összeomlás, ami nem az egyetemek és a múzeumok csődjét jelenti (hiszen ez az első fázishoz tartozik, és Magyarországon éppen most zajlik), hanem az emberi együttélés elemi kereteinek és formáinak a megszűnését, tehát a lakóhelyi, baráti és családi kötelékek felbomlását. Orlov példája erre az Uganda északi részén élő ik nép, amely Colin Turnbull brit antropológus leírásából ismert. Az ikek egykor vadászásból és gyűjtögetésből éltek boldogan, de az ugandai-szudáni határ meghúzásával elvesztették földjük nagy részét, a földművelésre nekik kijelölt terület pedig alkalmatlan volt erre. A következmény éhínség volt, ezután pedig a kulturális összeomlás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a gyerekeket gyakran kiteszik, a lányokat prostituáltnak adják el, a a lopások és a rablások pedig nemcsak a felnőttek, hanem már a gyerekek között is állandóan napirenden vannak. Így aztán az ikek mélységesen indivualisták lettek, miután a társadalmi kohézió szinte minden formája eltűnt a világukból. A távoli ik nép példája kapcsán Orlov húsba vágó kérdéseket vet fel: vajon mennyiben különböznénk az ikektől, ha az állam csődöt mondana, és nem lenne többé óvoda és nyugdíj? Különbözik-e az ikektől az a szülő, aki a gyerekével csak felszínes kapcsolatot ápol, és a tévé előtt hagyja unatkozni naphosszat? Vajon hányan lennénk hajlandóak magunkhoz venni és eltartani szüleinket vagy barátainkat, ha más nem gondoskodna róluk? Nem vagyunk-e ugyanolyan önzők, mint ők? 

Rövid ismertetésem nem térhetett ki Orlov minden inspiráló meglátására és legfőképpen nem adhatta vissza finom iróniával teli élvezetes stílusát. De az remélhetőleg világossá vált belőle, hogy Az összeomlás öt fázisa egy rendkívül eredeti és gondolatébresztő könyv. És ami a legfontosabb: az összeomlás soha nem volt ilyen érdekes!